Ez az út amin a narrátor végig vitt csodálatos volt. Semmi sem volt az életemben hasonló az övéhez a magányon kívül, mégis teljesen át tudtam élni a nehézségeit és a szenvedéseit.

Talán mert fiatal vagyok, de nagyon sokat tudtam reflektálni a saját életemre és az emberekre akit ismerek, ismertem és úgy gondolom, hogy ismertem de mégsem.

Antonia mint édesanya egy fájdalmasan valós nő volt, akinek minden törekvését láttam logikusan végigfutni. Értettem, hogy miért csinálta a jó dolgokat és a rosszakat.

A narrátor (tudom, hogy van neve, de egyetlen egyszer jelenik csak meg az egész regényben, ott is az utolsó fejezetben, mert irreleváns információ) nagyon érthetően és élhetően mutatta be egy tizenéves, elzárt lány életét és gondolatait aki egy olyan családból jön ahol a gyerekeket nem jól szerették. A nehéz környezet és a kívülállóság érzete, az oda nem tartozásé nagyon poetikus volt szerintem.

Külön tetszett stíluselemként, hogy nem voltak külön kijelölve amikor a karakterek beszéltek. Adott egy érdekességet, egyfajta sajátos szépséget. Olyan érzést adott még, mintha a narrátor maga nem akarta volna ezeket külön kiemelni, ami beleillene a karakterébe.

Valahol mélyen jó érzés tudni, hogy mindenhol vannak hasonló emberek akik hasonló problémákkal küzdenek. Nem feltétlen azokkal amikkel te, hanem olyanokkal akiket ismersz vagy éppen nem, szimplán emberekével akik egy társadalomban éltek.

Újabb W azoknak a könyveknek, amiket csak azért kezdtem el olvasni mert tetszett a borítójuk.